Az állatvilággal való kapcsolatomról az első, sok büszkeségre okot nem adó, mégis mély emlékem, valamikor az általános iskola előtti időkre tehető. Lehettem olyan öt vagy hatéves forma, mikor találtam az udvarban egy mérőrudat. Ez egy 10 centinként sárga-fekete színek váltakozásában játszó 1 méter hosszú, mindkét végén kopott, ruhaanyag kereskedésekben használt fa mérőeszköz volt fénykorában. Éppen alkalmasnak tűnt, hogy fegyvert eszkábáljak belőle ellenségeimmel szemben, akik rendszeresen rám ijesztettek nyílvesszőnek való nádszedés vagy a grundháborúhoz szükséges buzogány gyűjtése közben a kertünk alatt húzódó kicsi vízér mocsaras rétjén. Barkácsoló hajlamaim megnyilvánulásaként a farúd egyik végébe beütöttem egy jó nagy szeget, hegyével kifelé. Ezzel a dárdával indultam el a tetthely felé, hogy bosszút álljak az engem korábban rendszeresen megijesztő békákon.
Lázas várakozással teli, de vérszomjas vadászat kezdődött mikor elértem a vékonyka vízfolyás sáros, süppedő medrét. Sokáig vártam mozdulatlanul.
Aztán felhangzott az, amire vártam: -Brekekk. – szólt az első jelölt. Nem kellett volna szólnia, mert néhány másodperc múlva a szeg teljesen átütötte a testét. Pár perc alatt megöltem 3 békát, azért csak ennyit, mert nem fért több a szegre.
Diadalmasan blattyogtam zsákmányommal haza, hogy büszkén mutathassam őket szüleimnek. Édesanyámék valahogy nem örültek úgy, mint én. Inkább az iszonyodás és sajnálat keveredését mutatta arcuk. Azt, hogy pontosan mit mondtak, már nem tudom, de nem dicsértek meg hősies tettemért, arra emlékszem.
Ha másra nem is, arra jó volt ez a pszicho-gyilkos tréning, hogy később ne ijedjek meg a békáktól. Viszont a szülői feddés és a tudatalattimban működő oktalan halál okozása miatti lelkiismeret furdalás a mai napig bennem él.
Pár év múlva, amikor már biológiát és más okos tárgyakat tanultunk a suliban, valahogy felszínre tört egy hang bennem.
– Segítsd a békákat!
Épp tavasz volt. Tudtam, hogy ilyenkor rakják a petéiket ezek a csodálatos kétéltűek. Fogtam egy befőttes üveget, és lementem a gyilkosságok színhelyére. Jó ökölnyi nyálkás petekupacot merítettem az üvegembe és vittem azután haza a „tenyészetet”. Ez volt a második és egyben utolsó alkalom, hogy családomat rettegésben tartottam békákkal. Feltettem az üveget a szobám ablaka alatti radiátor fölé. Vártam.
Talán két hétig nem történt semmi, csak az, hogy az edényből kegyetlen bűz terjengett. Megijedtem, hogy elpusztulnak a peték. Leöntöttem a nyálkás, bomló felülúszót a folyadékról. A pelyhesen opaleszkáló peterészeket is eltávolítottam, csak a tiszta, átlátszó hólyagban levő fekete pöttyöket óvtam. Érdekes módon néhány nap alatt ezek a pontocskák lepottyantak az üveg fenekére. Aztán pár napig megint nem történt semmi, csak büdös volt a szobámban. Megismétlődött a szerintem életképtelennek vagy rothadónak tűnő részek kitakarítása az immáron akváriummá kinevezett befőttesüvegből.
És akkor megmozdult egy pötty. Majd a következő. És a végén nagyon sok.
Örömöm a legönzetlenebb örömök egyike volt, amit éreztem. El kellett mennem a könyvtárba, hogy kiderítsem a békaporontyok felnevelésének optimális környezeti és táplálási feltételeit. Nem volt egyszerű 35 évvel ezelőtt februárban salátát szerezni. Nem létezett Tesco-Auchan-Lidl-Spar, csak a piac. Meg a kertünk alatt folydogáló pici vízér, melyben az olvadozó jégpogácsák mellett gyűjthettem békalencsét.
Ezt ették az apró ebihalak. Nőttek is szépen. Hihetetlen volt számomra, amikor a fekete, nagyfejű halacskákról sorra tűnt el a farkuk, miközben a hátsó lábaik töretlenül nyúltak egyre nagyobbra és nagyobbra. Aztán megjelentek a mellső lábaik is. És nem féltek tőlem. Ez volt a legnagyobb élmény, amiben részesítettek eme pici lények. Hogy láthattam fejlődésüket és elfogadták, hogy egy akváriumban lakunk.
Az időjárás már akkoriban is tudott olyan szeszélyes lenni, mint egy rátarti feleség. A szép langyos tavaszba visszapofozott a tél. Pár napra nagyon hideg lett, és a vízérben közben kifejlődött békaporontyok száma rendszeres megfigyeléseim szerint lényegesen lecsökkent. Nagyon kevés kicsi béka élte túl a fagyot. Úgy tudtam, hogy a béka képes áttelelni, de ezek a petéből azon tavaszon kibújt apróságok bizony nem voltak túl fagyállóak.
Ezért aztán külön öröm volt számomra, hogy mikor már szépen nagyobbacskára nőtt szobatársaimat fagymentes időben kiengedtem születési helyükre, úgy érezhettem, hogy a szabad természetben elpusztult fajtársaik korábbi életterébe engedve őket, mintegy pótlom a természetes egyensúlyhoz szükséges létszámot.
Soha nem sikerült megszámolnom őket, de az biztos, hogy legalább 150:3-ra nyertem korábbi önmagammal szemben.