A békagyilkosságok után fura érzéssel jártam le a patakhoz. Sok mászkálni valóm volt arra. Víziskorpiót megfigyelni például. Az apróbb állatok elpusztítását már nem találtam

megoldásnak semmilyen indokból sem.

Pár év múlva nyár vége felé, mikor éppen a suli utáni aktuális napi terepszemlémet tartottam a patakparti növényzet és az ott élő állatkák között, egy hatalmas keresztespókot találtam egy óriási háló közepén. Kibányásztam „tudós táskámból”, amit régi farmernadrágból varrtam magamnak, a Búvár zsebkönyvek pókokkal foglalkozó tagját. Átbogarásztam a keresztespókos részt, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a mindig táskámban lévő néhány befőttesüveg közül az egyikbe befogtam Böbét. A termetes asszonyság ezt a nevet kapta tőlem.

Hazaérve áttettem egy nagy, legalább 3 literes befőttesüvegbe. Új otthonába. Ezután a vízparti magányos bolyongásaim során külön feladat lett a feneketlen bendőjű Böbe ebédjének begyűjtése. A menü általában légy volt. Látszólag soha nem tiltakozott az egyhangú koszt miatt. Mikor hazaértem a napi adagjával, hihetetlen vehemenciával vetette magát a vacsorájára. A pókhas pedig csak nőtt és nőtt.

Az időközben otthonosan berendezett befőttesüveggel rendszeresen ijesztgettem húgomat. A lányok piszokul be tudnak rezelni, ha azzal riogatod őket, hogy kiengeded az üveg lakóját a szobájukba. Böbe ugyanis félelmetesen nagyra megnőtt.

Lassan elérkezett az, amire már befogása óta vártam. Lerakta a petéit hálója tövébe, egy kis faág mellé. A sok apró sárga pontocska jelentette Böbe halálát. Onnantól fogva nem evett. Hogy pontosan mikor halt meg, már nem emlékszem. Szép élete volt, vigasztaltam magam és vártam.

Az üveg látszólag kihaltnak tűnt. Addigi hatalmas, mozgékony, minden rezdülésre vadul támadó ideiglenes bérlője már nem uralta vadászterületét. Közben a nyár rég véget ért. Az ősz és a tél a pók-lakot a pincében találta. Tavasszal azonban egy érdekes bizsergés indult be az üvegben. Kívülről szemlélve a dolgot nagy változásokat nem lehetett felfedezni. Újra behoztam szobám ablakába az edényt. Naponta nézegettem a pici pöttyöket. Ahogy sütött rájuk a tavaszi nap, szinte lüktetett bennük a rengeteg aprócska élet. De kár, hogy nem volt még mikroszkópom!

Aztán megszűnt a nyugalom. Szinte egyik napról a másikra. A pók-lak petekupaca valahogy nagyobb lett és alaktalan. Jobban meg kellett szemlélnem, hogy mi a fene van itt. Hopp. A szétszóródott peték hirtelen újra egymáshoz simultak, tudtak mozogni. Megszülettek Böbe porontyai. De olyan mütyürök voltak, hogy nagyon. Mókás kis lények. A majdani több száz kegyetlen rovar-gyilkos most csak ártalmatlan, sárgás, szabad szemmel éppen hogy látható, minden rezzenésre újra összebújó kis életkezdeményként nyüzsgött egymás hegyén-hátán.

Pár nap múlva kitettem őket a kertünkbe. Az egyik borostyánbokorra.

Édesanyám meggyőződése, hogy az udvarunk fáin, bokrain múlt év nyarán nagyra megnőtt keresztespókok is a 30 évvel ezelőtti Böbe leszármazottai. Ki tudja, meglehet.