Bell története

Sajnos soha sem engedték azt gyermekkoromban, hogy kutyám legyen.

A középiskola utolsó évében aztán a barátnőmmel, aki szintén hasonló cipőben járt, lett egy lehetőségünk, mert egy ismerős, akinek a lakásából a testvére elköltözött, nagy unszolásunkra megengedte, hogy tarthatjuk nála a kutyánkat! Csak egy kikötése volt, hogy német juhász legyen!

Már maga a kutya megszerzése is csodába illő volt, mert egy hétvége előtt elhatároztuk, hogy szombaton elmegyünk egy menhelyre „kutyanézőbe”. Reggel 10-kor kellett találkoznunk. A találkozóra menet (25 éve) az Örs vezér téren az aluljáróban kisebb tumultust láttam, kiskutyák voltak. Megtudakoltam a fajtájukat –Német juhász jött a válasz. Azonnal megvettem az egyiket (mindig is mondtam, hogy ez volt életem legjobb befektetése) és siettem el vele, nehogy visszakérjék. Még a nemét sem néztem meg. Tulajdonképpen mi szukát akartunk, mert az egyetlen, akkor nekem meglévő könyv azt mondta, hogy kezdő ne válasszon fiú német juhászt! Meglett a kutya, de sem előtte sem utána még sokáig nem láttam ott kutyát árulni senkit. Mindig azt mondtuk, hogy Bell nekünk teremtődött!

Sajnos az ismerősünket rá 1,5 hónapra behívták katonának a lakását meg kiadta albérletbe. Ott maradtunk egy 4 hónapos kutyával. Azt mondtam, akkor megyek az erdőbe lakni (ez még az „átkos” korszak alatt volt, amikor senki sem lakott erdőben), a nagymamáék szerencsére befogadtak.

A kutyára Kánaán jött, mert mindig volt valaki vele. Előtte sajnos napközben sokat tartózkodott egyedül. Itt egy nap alatt szobatiszta lett, mert rájött, hogy mindig leviszik, ha mennie kell kisebb-nagyobb dolgára. Nagymamával „főzött”, Nagypapa simogatta, én meg minden délután majd este nagy sétákat tettem vele, és vele is laktam!

Eljött a nyár, nagyszüleimnek egy kis nyaralójuk volt a Szentendrei szigeten, ahova már tavasztól kimentünk Bellel, ekkor a nagyiék nem jöttek, mert ők csak nyár elején indultak, de akkor kint is maradtak. Szóval Bellci nagyon élvezte a Dunát és az egyébként különösen szófogadó kutyát szinte alig tudtam kordában tartani, ahogy a víz szagát megérezte rohant volna le a partra.

Eljött az az idő, mikor nagymamáék leköltöztek a nyaralóba, mi éppen az egyik nyári 2 hetes táborozáson voltunk Bellel. Furcsa is volt neki mikor hazaértünk, ment a konyhába keresni nagymamát és csüggedt kifejezéssel jött ki, majd újra farkcsóválás nem baj, majd a nagyszoba ott lesznek! De itt se talált senkit, farok lecsap kicsi csüggedés, aztán gondolkodhatott mert újra csóváló farok és át a kisszobába gondolván itt már biztos meglesztek. Innen is csüggedten jött ki. Mondtam neki, nem baj, majd megyünk nagymamáékhoz.

Másnap késő délután mi is elindultunk. Örültem, mert tudtam, Bellci mennyire szereti a Dunát és mennyire a nagyszüleimet, és most mindezt megkaphatja. Örömömbe azonban üröm is vegyült, mert én egész úton azon aggódtam mi lesz most, kinek fog Bellci örülni először, vagy kinek jobban! Idős emberek révén tudtam akármennyire is szeretik őt, biztos vagyok benne, hogy egy kis megbántást fog érezni az akinek kevésbé, vagy mondjuk másodikként örül. Komolyan mondom a kb. 2,5 órás út alatt ez többször lelombozta a kedvemet, de hát megoldást nem találtam rá, gondoltam nincs is, ezt nem lehet megoldani!

Mindig is beszéltem Bellcihez, mindig elmondtam mi fog történni, kivel találkozunk, de szerintem most nem mondtam semmit, ez azért fontos, mert így ellustítottam ilyen téren, nem a szagokra hagyatkozott sokszor. A nyaraló kialakítása olyan volt, hogy a kertből egyenesen a nagyszobába jutottunk. Az ablakon keresztül láttam nagyszüleim már lefekvéshez készülődnek, Nagypapa az egyik ágyon, a szoba másik végében a másik ágyon meg Nagymama. Mondom a kutya biztos nem használta az orrát, mert még semmit sem tudott (itt ugyanis soha nem találkozott velük), egy utolsó nagy sóhajjal benyitottam.

A kutya belépett és egy pillanatra megrökönyödött, az általa olyan nagyon szeretett két személy egyszer csak ott volt előtte! Megrökönyödését iszonyú boldogság váltotta fel, mint egy kis tornádó rohant egyiktől a másikig, fel az egyik ágyra majd át a szoba végére a másikig, közben hangosan sírt. Nagyszüleim próbálták átkarolni magukhoz húzni, de nem hagyta a marasztalást, rohant egyiktől a másikig, majd mikor ez a tomboló öröm kissé lecsillapodott, egyszer csak leült a szoba közepére mértani pontossággal a két idős személy közé és onnan csaholt hol az egyik oldalra, hol a másik oldalra fordított fejjel felváltva.

Ha most azt kérdezik, én hol voltam, az ajtóban és megrökönyödve figyeltem a jelenetet, mert ez, a sok ember számára „csak kutya”, megoldotta azt a feladatot, amit én mint ember képtelen voltam!

Nagymamáékkal sokat beszélgettünk a kutyákról, és mindig szóba került, hogy Bellci mennyire örült akkor. Azonban én tudtam Bellci mindig is ilyen hangosan örülős volt, mert az Örs vezér téren az átlós oldalon is lehetett hallani ha ő örült, pl. ott találkozott egy kedves ismerőssel. Tudtam, hogy ennek a találkozásnak a felidézése nem csak annak szólt, hogy mennyire örült akkor Bell, hanem annak is, hogy ott akkor, semelyiküket sem bántotta meg, és ezt soha sem felejtették el neki!

Mikor már csak nagymama élt közülük akkor is minden beszélgetéskor, még ha nem is kutyákról szólt, mindig megjegyezte: -Emlékszel, mennyire örült akkor………?