Rudinak hosszú farka volt. Vidám pillanataiban úgy hasította vele a levegőt, mint valami karddal. Örömében rendületlenül püfölte a körülötte lévő emberek lábát. Jó vizslához méltó módon ezt az örömöt naponta többször mutatta környezete felé.

Ha gazdája simogatta meg a kutya fejét, akkor a mögötte álló locsolókannát, ha az utcán sétáló emberek közül szólt felé egy kedves szót, akkor a kerítés lábazatát ütögette rendületlenül. Egészen addig, amíg a gumibotként használt farok nem bírta a megpróbáltatásokat és elkezdett vérezni. Kezdetben csak egy, majd kettő, azután három apró repedésből szivárgott a vér, mely a nagy sebesség miatt fröcskölt mindenfelé.

Az első vérzések még csillapíthatóak voltak úgy-ahogy a kutya farkára ragasztott kötéssel. A szőrt hamar elengedte a ragtapasz, leesett a kötés és a sokadik kötözési próbálkozás után már a bőr úgy nyílt ki a farok végén, mint egy rózsabimbó. Rudit nem hátráltatta öröme kifejezésében ez az ‘apró’ kellemetlenség. Rendületlenül csapkodott mindent, ami mögötte volt.

Gazdája úgy döntött, hogy elfogadja az állatorvos javaslatát és a kutya farkának részleges amputálását választja a nem javuló probléma megoldásaként.

A műtét után Rudit erősen zavarta a műanyag tölcsér a nyakán. Természetesen mindenáron a farkát szerette volna elérni, azért, hogy a szerinte szükséges mértékű sebkezelést elvégezze. Kitartó kutya lévén sokadik próbálkozásra megtanulta, hogyan tud úgy hátranyújtózni miközben a gallér pereme felkunkorodik és ő végre szabadon nyalogathatja csonka farkát. Egyetlen baj volt csupán, mégpedig az, hogy ezt a tevékenységét olyan mértékben túlzásba vitte, hogy sebéből a varratokat kitépte. A farokcsonk bőre pedig alul és felül lecsúszott a védendő csigolyáról. Ezt a kellemetlenséget újabb altatás és a sebszélek ismételt egyesítése követte.

Ez alkalommal egy speciális nyakmerevítős gallért kapott Rudi, hogy biztosan ne férhessen örömének megkurtított jelzőjéhez. Úgy tűnt, hogy ezúttal már szépen gyógyul a seb. Egészen az ötödik vagy hatodik napig. Akkor ugyanis a Hudinit lepipáló magyar vizsla ismét megnyitotta az utat a napfénynek és természetesen saját nyálának a csupasz farokcsigolya felé.

Gazdát és állatorvost a guta kerülgette. Nem úgy Rudit. Ő köszönte szépen, végre jól érezte magát, mert ismét átvette az uralmat saját teste felett.

Tulajdonosa úgy döntött, hogy nem varratja össze újra a farok bőrét. A nyitott sebkezelés viszont nem akart sikeresen befejeződni arra az időpontra, amit az állat orvosa jósolt. Ebben minden bizonnyal Rudi igen aktív és rendszeres sebészeti ténykedése volt a ludas. Kezdettől fogva kapott fájdalomcsillapítókat. Mostanra viszont ráadásként a nyugtatószerek olyan mennyiségét ette meg nap, mint nap, hogy attól bármelyik 60-70 kg-os felnőtt ember egész nap csak pihent volna igen nagy nyugalomban és révetegen bámult volna a semmibe. De Rudi persze nem. Ha nem örült, akkor vagy rohangált, vagy sebet kezelt.

Nem lehet pontosan tudni, hogy honnan jött az ötlet, de az immobilizálás és a seb nyugalmának biztosítása érdekében végül a kutyát kikötötték az udvaron a kennel kerítéséhez nyakörvénél és derekánál fogva. Leülni, lefeküdni tudott csak, az egy helyben álláson kívül. A fejével hátranyúlás teljességgel kizárt volt. Látott is csodát a gazdi és állatorvos egyaránt, mert a negyedik napra a farok sebe végre szépen gyógyulni kezdett, nem nedvedzett többet. A száraz sarjadzó bőrt pedig – akkorra a kerítés fogságából kiszabadított – Rudi később már nem bántotta.